Projektek

Nincs alkotói válság, csak csupa titkos projekt folyik, gőzerővel dolgozom a műveken.
Itt egy agenda, hogy minek kb. mikorra kell elkészülnie KERETEZVE:

1. Gyurika ajándéka (május közepére) Apdét május 29
2. T. hugom születésnapi ajándéka (május 30-ra) Apdét június 6.
3. Anyukám születésnapi ajándéka (júni 15-re)
4. Andreina születésnapi ajándéka (júni 26-ra)
5. Boriska születésnapi ajándéka (júli 21-re)
6. Samu ajándéka (mielőbb)

Ezek közül Terike ajándéka pusztító, már írtam róla többször, itt és itt, de ez a hímzés ékes bizonyíték arra, hogy a hímzés nem feltétlenül nyugalmas, flow-val spékelt örömtevékenység, hanem igen könnyen átválthat kurvaanyázós feszültködésbe, amikor is félpercenként vágom le az egészet és rohanok ki cigizni az erkélyre. Lassan kezd olyan jelleget ölteni az egész, mint egy durvább egyszemélyes vállalati projekt.

14 countos aidára hímezni eleve überszívás, hát még, ha az anyag sötétbordó és a fonal meg fekete. Minden szösz meglátszik rajta, nem győzöm Bonit hessegetni, mikor jön dörgölőzni, szerintem kizárólag acélból, hogy a világosszürke szőrszálait módszeresen elterítse az anyagon. Aztán az elszámolások! B. már nagyon röhög rajtam, ahogy anyázok, múltkor kérdezte is, hogy nem azért van-e, hogy ennyi helyen nem stimmel, mert egyszer-kétszer netalántán illuminált állapotba kellett jutnom ahhoz, hogy nekiveselkedjek a szopatós melónak.

Viszont ragaszkodom ahhoz az elgondoláshoz, hogyha egy ilyen projektben kitartok és végigcsinálom, akkor az az élet más területein (vö munka) is így lesz. Úgyhogy küzdök rendületlenül, mindent félreraktam, semmibe nem kezdek bele és semmit nem folytatok (szokásommal nagyon-nagyon ellentétes módon), amíg ezzel el nem készülök. Az egyetlen vigaszom és ami tartja bennem a lelket, hogtóy picsajól néz ki már most. Fázisfotókat sajnos nem tehetek fel, mivel ez egy meglepetés.

Húsvét

(A képet innen loptam.)

A húsvét a kedvenc ünnepem, de idén sem sikerült direkt húsvéti dekorációt hímeznem. Ha lenne még időm, akkor ennek a képnek esnék neki. Hímzőbálványom, Loreta megvalósításában itt látható.

Ideírom a minta nevét, nehogy elfelejtsem, ha jövőre meg akarom csinálni:
"Jardin de Poulettes" (Zaza Picque)
Boldog húsvétot mindenkinek!

Gyurika ajándéka

Gyurikáról annyit, hogy anyukája É., apukája A., és májusban fog megszületni. Gyurikának nagy szerencséje, hogy fiú, mert szüleit ismerve akkor is Gyurikának hívnák, ha kislány lenne, csak azért, mert szegény apukája annyira beleélte már magát a Gyurikába. Meg abba, hogy majd együtt hesszelik a csajokat.

Mióta ismerem a várható érkezés tényét, Gyurika szüleit azóta bombázom vele, hogy ugyan válasszanak már ki egy képet, ami majd továbbdurvíthatja a gyerekszoba giccsparádéját(?) és a gyermek egyetlen tárgyként magával viheti, amikor elköltözik otthonról.

Nagy meglepetésemre a fenti képre esett a választás, pedig apukát ismerve én egy fekete-fehér halálfejes kívánságon sem lepődtem volna meg, ami nem is túlzás, ha apuka akelás esküvős tervére vagy akár kukuxumusus (bika, kezében a torreádor tökével, stb) pólóira gondolok. De úgy tűnik, egy gyerek mindenkit megváltoztat. Mondjuk elég borzongató gondolat, de ebbe ne menjünk bele.

É. szerint nem sürgős a kép, szerintem meg de. Mi másért neveznék ezeket a képeket babaköszöntőnek, ha nem azért, hogy amint a gyerek kicsusszan, a kép készítője (azaz én) beront a szülőszobába és a gyerek képébe dugja a művet és felkiált: "Tetsziiik????". É. szerint viszont nem kell ennyire sietni.

Még hezitálok, engedjek-e a terveimből, és hogyan és mikor legyen az átadás. Az biztos, hogy Gyurika érettségije előtt kéne.

A vizualitásról

Csomó hímzőblogot szoktam olvasni, leginkább azért, mert megnyugtatnak. Sokan űzik mesterfokon az ipart, és ami döbbenet, hogy van, aki iszonyat szép képeket publikál a kész vagy készülő művekről. Ma találtam például a litván Loreta oldalára, elképesztő.

Én lusta vagyok fényképezni, az uramnak viszont van egy rohadt drága gépe, a családban ő a fényképész. Vagy mondjuk úgy, hogy ő az, akit lehet cseszegetni, mikor olyan helyre megyünk/olyan dolgot látunk, amit meg kéne örökíteni, és nincs nála az apparát. Egy ideje már nem csak azzal van bajom, hogy nem fényképez, hanem azzal is, hogyan.

Hogyan? Szarul. Szerintem. Én is szeretnék olyan szép blogot, mint amiket nézegetek, és ezért B-t próbálom ráuszítani a készülő/kész műveimre, aki ímmel-ámmal előveszi a gépet, exponálgat, kattintgat, majd feltölti a gépre az eredményt, amivel én tök elégedetlen vagyok. Nem kell mondani, hogy rákprevenciós okokból véleményemet nem fojtom magamba. Szegény a múltkor kifakadt rám, mondván, hogy az állandó negatív kritika nem feltétlenül arra ösztönzi, hogy minél többet gyakoroljon. Az már csak nekem jutott eszembe - pedig ha adekvátan akart volna visszacsapni, akkor neki is -, hogy lehet, hogy az alapanyaggal van a probléma, Chamonix-ban vagy Menorcán például brillírozott, ez tény.

Létezne, hogy inkább egy, a témában érdekeltebb egyednek (azaz nekem) kellene kattintgatni, ha hímzésről van szó? A jobb felső sarokban elhelyezett képecske tanúsága szerint hamarosan látogatást teszünk Hispániában, hátha Regina kiokosít, és én leszek Roberta Capa...

Illusztrációképpen tekintsünk meg két képet jelenleg készülő munkáimról: fent a készülő kisház fala, alant pedig egy málnabokor sarjad. Photos by B.

Előrehozott szavazás

Feltűnt vagy sem, elhelyeztem egy szavazást a jobb felső sarokban. Explorerben borzalmasan jelenik meg, aki teheti, inkább Firefox-szal nézze.

Komoly konzekvenciákat tervezek leszűrni az eredményből, melyen közvetve hazánk sorsa múlik majd. Gáz-e hímezni? Igen vagy nem? Élj demokrácia adta jogaiddal és dönts!

(Norbi) UPDATE: A válaszadók 50 százaléka szerint nem gáz hímezni, hiszen, a nyugdíjasklubjában is ez most a trend. Úgyhogy én sem hagyom abba.

Lúzertrekk

New York cheesecake-ről csetelünk B. hugommal, aszongya:
"ja, de a multkor jobb lett
nem tudom
biztos elb*sztam valamit
pl ugy nyomtam meg a tejszines dobozt, hogy nem neztem meg hol a lyuk, es az egesz a pofamba es a falra froccsent, baj?
azt takaritottam"

Valami miatt mostanában nekem is minden "női" tevékenykedésem fiaskóra fut ki.

Két hete sógor születésnapjára kellett volna vinni tortát. Mint kiderült, az ilyesmi egy szerényebb cukrászdában is ötezret kóstál, amin én teljesen felháborodtam és úgy döntöttem, majd sütök én. Ezt a receptet néztem ki, és a szüleimnél terveztem megsütni, mert holmi előző esti dorbézolás miatt nem jutott rá időm korábban. A mennyiségekre kínosan ügyelve kevertem-kavartam, vízfürdőben csokit olvasztgattam, 40 edényt koszoltam, majd jött a sütés - a recept szerint 45 perc, 180 fokon. Közben legkisebb V. húgom végig nyúzott, hogy milyen dolog az, hogy ott csinálom a tortát, és ő nem ehet belőle. A 45 perc leteltével végül felvágtam a sütit, akarom mondani szalonnát, mert az lett belőle, fujj. Soha nem fog kiderülni, hogy azért-e, mert szar volt a recept (anyám verziója), vagy azért, mert anyám egy ponton önhatalmúlag levette a hőfokot 150 fokra (én verzióm). Jujj, üres kézzel deciki beállítani születésnapot köszöntve, most mi legyen. V. a felnőttkor küszöbén elkezdte magát kiművelni magát főzésből, és bedobta, hogy neki van egy 6(!) perces mikrós (!) sütireceptje, csináljuk meg azt. Elővett egy A4-es kockás spirálfüzetet, és motollaszerűen összedobált pár gyanús hozzávalót (vö. extraszűz olívaolaj a csokis piskótába), és mire odanéztem, már forgott valami feketeség a mikróban. Hat perc múlva kivette, megkóstoltuk. Meg nem érdemelt büntetés volt, ahogy marta a torkom egy sütőporrög. Már a konyhakövön vergődtünk röhögőgörcsben, amikor arra a kérdésemre, hogy miért csak két recept van lejegyezve az A4-es spirálba, azt felelte, hogy mert csak a jobbakat írja bele. Annyira röhögtünk, hogy utána már azt sem bántam, hogy üres kézzel érkeztünk a szülinapra.

A következő tortapróbálkozásomkor biztosra akartam menni: sütés nélküli ricottatortával gondoltam cukrászi babérokra törni. Az a konyha (és a rászabott sütés/főzési kontármegoldásaim) eleve megérnének egy posztot, ahol én dicstelen szakácsnői karrieremet építgetem, de amikor a sprőd ricottakrémet lapogattam puszta kézzel a folyton felszínre bukkanó kekszdarabokra, akkor különösen sötéten láttam a világot. Ízre nem lett olyan szar, de az ember nem egy kanalazható túrókrémes kekszmorzsahalmot vizionál, ha tortáról esik szó.

És hogy ne legyek nagyon off-blog, essen pár szó a hímzőfiaskókról is.

Elkezdtem a kisházat, adtak hozzá egy kisdarab aidát. Nagyon kis darabot. Tegnap este realizáltam, hogy nem fogok kiférni. Úgyhogy lehet elzarándokolni az Éva kézimunkába és megint rengeteg pénzt elkölteni - bár ez amúgy is a főhobbim. (Március hóban csak a macska egészsége (kaját és egyéb alapszükségleteket leszámítva) nettó százezer friccset kóstált, mit nekem egy darab hímzőanyag.)

Az igazi ultralúzerség a hímzéshez kapcsolódóan a vászonfestő próbálkozásom volt tegnap este. A festést a Nagy Hímzők mesterfokon végzik, némelyik simán pénzt tud csinálni abból, hogy a neten árulja a festett anyagait. Az én célom egy fehér anyag halványkékbe való fordítása volt. Amikor a tűzhelynél állva fa evőpálcikával piszkálgattam ki a húsleveses fazékból a vásznat abba a vízzel teli műanyaglavórba, amit B. gerincsérv-veszélyre fittyet hányva emelt a magasba, kezdtem érezni, hogy még nem ért véget a lúzertrekk. Aztán zseniális ötlettől vezérelve hipóval próbáltam halványítani: ma reggel fehér vászon köszöntött a lavórban, lehet, hogy Boni (a Milliós Nagyságrendű Macskaállat) csempészte oda szánalomból? Minden kezdet nehéz. Még van festék, folyt köv, khmmm.