Lúzertrekk

New York cheesecake-ről csetelünk B. hugommal, aszongya:
"ja, de a multkor jobb lett
nem tudom
biztos elb*sztam valamit
pl ugy nyomtam meg a tejszines dobozt, hogy nem neztem meg hol a lyuk, es az egesz a pofamba es a falra froccsent, baj?
azt takaritottam"

Valami miatt mostanában nekem is minden "női" tevékenykedésem fiaskóra fut ki.

Két hete sógor születésnapjára kellett volna vinni tortát. Mint kiderült, az ilyesmi egy szerényebb cukrászdában is ötezret kóstál, amin én teljesen felháborodtam és úgy döntöttem, majd sütök én. Ezt a receptet néztem ki, és a szüleimnél terveztem megsütni, mert holmi előző esti dorbézolás miatt nem jutott rá időm korábban. A mennyiségekre kínosan ügyelve kevertem-kavartam, vízfürdőben csokit olvasztgattam, 40 edényt koszoltam, majd jött a sütés - a recept szerint 45 perc, 180 fokon. Közben legkisebb V. húgom végig nyúzott, hogy milyen dolog az, hogy ott csinálom a tortát, és ő nem ehet belőle. A 45 perc leteltével végül felvágtam a sütit, akarom mondani szalonnát, mert az lett belőle, fujj. Soha nem fog kiderülni, hogy azért-e, mert szar volt a recept (anyám verziója), vagy azért, mert anyám egy ponton önhatalmúlag levette a hőfokot 150 fokra (én verzióm). Jujj, üres kézzel deciki beállítani születésnapot köszöntve, most mi legyen. V. a felnőttkor küszöbén elkezdte magát kiművelni magát főzésből, és bedobta, hogy neki van egy 6(!) perces mikrós (!) sütireceptje, csináljuk meg azt. Elővett egy A4-es kockás spirálfüzetet, és motollaszerűen összedobált pár gyanús hozzávalót (vö. extraszűz olívaolaj a csokis piskótába), és mire odanéztem, már forgott valami feketeség a mikróban. Hat perc múlva kivette, megkóstoltuk. Meg nem érdemelt büntetés volt, ahogy marta a torkom egy sütőporrög. Már a konyhakövön vergődtünk röhögőgörcsben, amikor arra a kérdésemre, hogy miért csak két recept van lejegyezve az A4-es spirálba, azt felelte, hogy mert csak a jobbakat írja bele. Annyira röhögtünk, hogy utána már azt sem bántam, hogy üres kézzel érkeztünk a szülinapra.

A következő tortapróbálkozásomkor biztosra akartam menni: sütés nélküli ricottatortával gondoltam cukrászi babérokra törni. Az a konyha (és a rászabott sütés/főzési kontármegoldásaim) eleve megérnének egy posztot, ahol én dicstelen szakácsnői karrieremet építgetem, de amikor a sprőd ricottakrémet lapogattam puszta kézzel a folyton felszínre bukkanó kekszdarabokra, akkor különösen sötéten láttam a világot. Ízre nem lett olyan szar, de az ember nem egy kanalazható túrókrémes kekszmorzsahalmot vizionál, ha tortáról esik szó.

És hogy ne legyek nagyon off-blog, essen pár szó a hímzőfiaskókról is.

Elkezdtem a kisházat, adtak hozzá egy kisdarab aidát. Nagyon kis darabot. Tegnap este realizáltam, hogy nem fogok kiférni. Úgyhogy lehet elzarándokolni az Éva kézimunkába és megint rengeteg pénzt elkölteni - bár ez amúgy is a főhobbim. (Március hóban csak a macska egészsége (kaját és egyéb alapszükségleteket leszámítva) nettó százezer friccset kóstált, mit nekem egy darab hímzőanyag.)

Az igazi ultralúzerség a hímzéshez kapcsolódóan a vászonfestő próbálkozásom volt tegnap este. A festést a Nagy Hímzők mesterfokon végzik, némelyik simán pénzt tud csinálni abból, hogy a neten árulja a festett anyagait. Az én célom egy fehér anyag halványkékbe való fordítása volt. Amikor a tűzhelynél állva fa evőpálcikával piszkálgattam ki a húsleveses fazékból a vásznat abba a vízzel teli műanyaglavórba, amit B. gerincsérv-veszélyre fittyet hányva emelt a magasba, kezdtem érezni, hogy még nem ért véget a lúzertrekk. Aztán zseniális ötlettől vezérelve hipóval próbáltam halványítani: ma reggel fehér vászon köszöntött a lavórban, lehet, hogy Boni (a Milliós Nagyságrendű Macskaállat) csempészte oda szánalomból? Minden kezdet nehéz. Még van festék, folyt köv, khmmm.